2018. október 28., vasárnap

Suttogva sem...


A barackfa ágai a földet súrolták. Úgy lehúzta őket a töméntelen mennyiségű gyümölcs, hogy az érettebbje már a földön hevert. A nagy termésnek köszönhetően kényelmes, szép kis játékház alakult ki a sátorszerű képződmény alatt. A valamikori lányka ezt bérelte ki amint észrevette, ide húzódott be babájával. Ott vigasztalta elmélyedten az ő síró gyermekét, simogatva, suttogón.
          - Ne sírj már te kis balga! Ne legyél már ilyen nyafka! Nem érzed, hogy cirógatlak, dajkállak, szeretgetlek? Nincs semmi baj. Most nincs, de tudod ugye, hogy mindig szót kell fogadnunk, mert illik tudnunk, hogy mi a helyes, és mi nem! Igen. Illetlen dolgokat nem szabad tennünk. Az, nagy szégyen lenne, és senki nem szeretne többé. Ha megtudom mik azok a nem szabad dolgok, azonnal megtanítom neked is, s akkor minden rendben lesz. Utána nem kell félni. Kérlek, jó legyél, míg elmegyek. Addig aludj szépen itt az árnyékos helyen az ágyikódban. Ne menj sehova engedély nélkül! Tudod, hogy aggódom érted, és féltelek.

A történet régen esett meg, van már annak hetven éve is, hogy az én Zsófikámmal megtörténtek a dolgok. Igaz, hogy nem tegnapi eseményekről lesz szó, de a gyerekek akkor is gyerekek voltak. Szükségük volt a tilalmakra, mert a tilalmak jelentették számukra a biztonságot. Amit megtiltottak a nagyok, abból a gyereknek csak baja eshetett, tehát maguktól tudták, jobban járnak, ha engedelmeskednek.
Akkoron még nem zárkóztak el egymás elől az emberek, mint manapság, pontosabban egyáltalán nem zárkóztak. Minden kapu nyitva állt mindenki előtt, és ha nem követtek el valami gyalázatos dolgot, mindenhol szívesen látták mindenki gyerekét. Sőt, némi finomságot mindig nyomtak a kezünkbe. Tudták is, mit várnak el tőlük, meddig mehetnek el, mikor kell otthon jelentkeznünk.

Az utca gyerekei bandában gyülekeztek minden délután Zsófiék kapuja előtt. Innen lesték nagy érdeklődéssel, mikor ül ki Gál Bella az ablakba. Mert ez a nagylány nem egyedül nézelődött ám! Mellette üldögélt egy csodakutya. Errefelé, csak jól fejlett korcsokkal találkozott az ember gyereke, mert a kutyát házőrzésre nevelték, és az udvaron lakott. Bella mellett pedig egy apró, fényes szőrű öleb kuporgott egy kosárban, és még párna is volt alatta. Hát hogyne furdalta volna a gyerekeket a kíváncsiság, hiszen ilyet sohase láthattak. Még az a hír is elterjedt eleinte, hogy nem is valódi a kutya. De aztán csak rájöttek, hogy forog a feje, mozog a füle és a farka, és néha vakkant is, csak aprókat. Tehát igazi, csak kicsi.

Gál Belláék Zsófiék szomszédságában éltek egy nagy barna házban. Ő gyakran odament Bellához, ha a szokásosnál korábban kikönyökölt az ablakba, hogy közelről láthassa a kutyust. Annál is inkább, mert neki nem volt kutyája, noha nem is nagyon áhította, hogy legyen, de ez más volt. Érdekes, és aranyos, apró, mint egy játék, gomb szeme csillogott, mint a gyöngy, egyszóval ilyet ő is szívesen elfogadott volna magának. Meg is kérte egyszer a lányt, hogy adná ki neki a kutyát az ablakon, hogy, dajkálhassa. De ő elzárkózott ettől. Azt mondta, ha bemegy hozzájuk, szívesen leteszi neki a földre, akkor annyit játszhat vele, amennyit akar. De ki nem adja. Persze, hogy bement! Azóta többször megtörtént, hogy engedélyt kért otthon, és átjött kutyázni.

Egyik nyári napon, amikor a nap már igen magasan járt az égen, és megcsillantotta a fehér felhők fölött minden sugarát, felfigyelt rá, hogy Gál Béni bácsi előkészítette a cifra fogatot, és elkocsizott valahová a család. Furdalta nagyon a kíváncsiság a kis Zsófi minden porcikáját: Hova mentek Gálék, meddig maradnak, de legfőként az, hogy magukkal vitték-e a kutyát?
Azt természetesen nem említette otthon, hogy Gálék elutaztak, csak megkérdezte, átmehet-e hozzájuk. Az első és a hátsó kapu is zárva volt, és most olyasmit tett, ami neki tilos volt. Felmászott  hátul a jól ismert alacsony deszkakerítés tetejére. Ami nem is volt egyszerű. Kicsi is volt hozzá, és bizonyára tapasztalatból tudta, hogy a kerítés rozoga, korhadó lécein óvakodva közlekedhet csak. Hogy feljebb kerüljön, lábával kellett kitapogatnia a jól ismert sérüléseket a deszkán, amelyekbe beillesztgette szandálja orrát. Így vigyázott a biztonságára egyre feljebb kerülve az alacsony kerítés tetejére, s amint ott hasalt, hogy bebillenjen az udvarba, egy hatalmas férfikéz simogatni kezdte a hátát, fenekét. Ideje sem volt megijedni, már be is segítette az udvarba, nevén szólította, és azt mondogatta, tőle nem kell félni, ő nem bántja. Legyen nyugodt, ha kell, majd ő hazakíséri. Csak előbb menjenek be az istállóba, nézzék meg a kiscsikót. Zsófi tudta ugyan, hogy Gáléknak nincs most kiscsikója, mégis bement vele az istállóba. És bár valóban nem volt semmilyen állat odabenn, és nem is érezte magát ott jól, maradt. A bácsi pedig tovább simogatta. Maga sem tudta mi történt, tény, hogy mire kívül került az ól ajtaján, megszerezte azt a tapasztalatot, amelytől minden szülő meg akarja óvni a kislányát.

Öt évének minden rafinériáját latba vetetette, hogy meggyőzze magát, amiért most nyögdécsel az udvar sarkában, meg sem történt. De minél tovább üldögélt, egyre nagyobb mértékű megalázottság, egyre nagyobb szégyenérzet kerítette hatalmába, amely a hányinger, a keserűség, és a bűntudat vegyülete, melyet egyedül elviselni képtelennek bizonyult. Éretlensége folytán azt sem értette mi történt vele, de azt igen, hogy valami torz, valami abszurd és szégyenletes.

A kedves bácsi, akit soha nem látott korábban, nyomtalanul eltűnt, a kis Zsófi sem maradt a sarokban, de miután félelme is rátört, hogy rossz kislánynak tartják majd, megroggyanva vonszolta magát haza, hogy bebújjon babája mellé a sátrába, barackfája oltalma alá.
El akart rejtőzni, egyedül akart lenni, meg akart semmisülni, hogy az esemény, amit átélt eltűnjék, hogy felszabadulhasson a lelke. S ekkor érte egy újabb megrázkódtatás: a fa, az ő barackfája, barátja oltalmazója, ott állt előtte megtörten, összeomolva, pontosan úgy, mint ő. Úgy mondták a nagyok, hogy megszakadt. A rengeteg termést nem bírta el. Középen széthasadt a törzse.

A gyermek beleöregedett a ténybe, hogy elvesztette a menedékét, a babája is oda, mindezek tetejében tele volt az udvar felnőttekkel. Mindenki segíteni akart. A fán. Óriási csúzli formájú fákkal támasztották alá bánatosan lógó ágait, hogy felemeljék, hogy beérhetne rajta a sok éretlen barack. Mindenki a fával foglalkozott, csak ő érezte akkora súlyát a magánynak, hogy egész teste reszketett tőle. A felnőtteknek szinte fel sem tűnt, hogy ott ténfereg közöttük, vele most nem foglalkoztak. Szegény kis lelke pedig vágyakozott egy ölelés, egy érintés után. Egy vigasztaló szó után. Éltető kapcsolat után. De észre se vette senki, mintha láthatatlanná vált volna. Elbújt hát az egyik fal felé támasztott mosóteknő alá. Ott kuporogva derült ki számára, hogy ami ma történt, arról soha senkivel nem szabad beszélni. Ez titok. Akkora titok, hogy erről nem illik beszélni. Mert ez szégyen. Nagy szégyen! Ez az, amiről suttogva beszélnek a nagyok. De nem a kicsikkel!

Jaj, a babám, a kisbabám! Őt is összetaposták ezek a nagy csizmás emberek. Lesz-e még abból baba? Ó de sok a baj! Már nyöszörgött is kínjában. Összegörnyedve szipogott a teknő rejtekében, tele kétellyel, és kétségbeeséssel. Kinek suttogja el     -, ki hinné el neki, - ha elmondaná is, ami történt?  De mi lesz vele? Ki vigasztalja meg ezek után? Ki öleli, ki szereti? Ki simogatja?  Kivel bújjon össze egy jó meleg takaró alatt, hogy elsuttogja neki, ami vele történt? Hiszen ő szégyellni való lett!  Rosszat cselekedett! Vele ezen túl nem áll szóba senki! Nőtt a félelme, nőtt benne az aggodalom.
Ott maradt megtörten, megdöbbentő élményétől megviselten.

Nem mondta el később sem senkinek. Nem mert szólni róla. Nem tudott szólni az elmondhatatlanról. Lelkében eltemette a fát, a biztonságot adó barackfát. A menedékét, ahol meséket álmodott, s ahol valósággá vált számára a mese. Lassan elfeledte a simogató csalót is. Megtépázott kislány lelkét viszont, mellyel teknő alá bújt félelmében, nehezen sikerült elcsitítania.

Berettyóújfalu, 2015-09-23




2018. augusztus 4., szombat

Kertész Éva: Kinek köszönjem?







Napok óta mocorog, ficereg bennem a címadó kérdés. Tudom, nem lehet addig kisöpörni az agyamból, míg neki nem látok a megkeresésnek. Merthogy, az életemről van szó. Nem a létezésemről, hanem a sorsomról. A szerencsémről, a szerencsétlenségeimről. A találkozásaimról. A lehetőségeimről, melyeket elmulasztottam, megragadtam, észrevettem, vagy elmentem mellettük. A sorsomról, amelyben megragadtam, és irányítottam, vagy megestek velem események, melyekből okultam, vagy ami rosszabb, fel sem tűntek nekem. Hát, valahogy így.
Megszülettem. Ez az, ami mindenkivel megesik, de, azóta megtörtént velem a csoda: egy meditációban ismét megéltem az eseményt, s oly természetes volt, hogy ott vagyok ahol, hogy forgok lassan, erőlködve, fuldokolva, míg befordulok a végső kanyarba, ahol már az igazi valódi életbe lök ki egy fura erő (csak nem tudok róla), s itt történik a filmszakadás. Élek, s az már nem olyan nagy élmény. Akkor.

2018. július 26., csütörtök

Kertész Éva: Vendégségben Párándon, az úrnak 2014. évében - vagy inkább mese felnőtteknek







A fiún már messziről látszott, hogy nem tud egyenesen járni. A csizma legalább három számmal volt nagyobb a kelleténél, új volt és merev, és úgy fénylett a szára, mint a Salamon király dicsősége. Látszott, hogy a legkiválóbb csizmadiamester keze formálta, csak az nem tud menni benne, aki felhúzta. A nadrág is, a hímzett ing is olyan új volt, hogy egy magára valamit is adó legény meghempereg előbb a porban, semhogy ebbe kimenjen az útra. De ez az árva Zalán gyerek sehogy sem haladt előre. Folyton belebotlott a saját lábába. Szerencsére a szomszéd is akkor ért közel hozzá, amikor már azt se tudta merre botorkál.

Kertész Éva: A ház







Eltűnt a ház! Lebontották!

A ház, amelyben nevelkedtem, felnőttem, már csupán bennem, lelkemben él. Nincs többé. Áll a helyén egy másik, egy igazán szép, ízléses, igényesen megépített korszerű épület, és erőteljesen elítélhető viselkedés lenne részemről, ha rosszat mondanék rá, de mégis ő az, aki a helyére telepedett, aki miatt soha senki sem fog többé emlékezni a régire rajtam kívül.

Az én házam nem létezik többé, pontosabban kizárólag addig lesz, amíg kivetül az én retinámra, ameddig én emlékezem rá.

Az, amelyik az enyém volt, mely igazán szép, korának egyik jellegzetes és méltóságos épülete volt, amelyik úgy húzta ki magát ott a Nagy úton, ahogyan csak ő egyedül tudta ott a sarkon, pedig többen igyekeztek körülötte. Állt a sarkon, két utcára nézőn, egyszerűen és csinosan, és nem akadt másik, amelyik hozzá hasonlóan elegáns lett volna. Pedig abban az időben már igyekeztek az emberek egymásnál különbet, városiasabbat építeni.

Ő hosszan benyúlt a hátsó utcába, mert a kamrán túl, a szürke kapun is túl, hozzáépült egy félhajas, mely a rostát rejtette egyéb ritkán használatos mezőgazdasági eszközökkel együtt. Ezután csatlakozott hozzá a disznóól meg mindaz, ami egy gazdasági udvarhoz szükséges. Előrelátón kihúzódott a telek szélére, hogy minél nagyobb hely maradjon az állatoknak, az istállónak, kertnek, a gémes kútnak és a kazlaknak. Ő, a hatalmas udvarból csak éppen annyit vett igénybe, amennyi feltétlenül szükséges.

A ház, amelyre emlékszem, magasra épült, a Tisza közelsége, s az elmúlt árvíz emléke miatt. Magas volt, karcsú, és ha jöttem haza az iskolából, már messziről hunyorított rám, fénylő ablakszemeivel biztatva, hogy igyekezzek, mert ma palacsinta lesz ebédre. Ez a kedveskedő modor kizárólag nekem szólt, idegenek felé tartózkodó, visszafogott, mint akinek feladata van. S volt is.

Két gyönyörű ablakszeme az utcát vigyázta. Az út túlsó oldalán ─ szintén sarkon ─ az egyetlen kocsma állt, bejárata pontosan a mi felső kapunkkal szemben. Ugyanis nálunk, benn, az épület udvar felé eső részén, annak teljes hosszában széles, hengeres alakú oszlopokkal megtámogatott ámbitus húzódott, a korábbi falusi házak stílusát is magán viselve, mindkét végén egy szürkére festett ajtóval. Mindkét ajtóhoz négy lépcső vezetett fel, miként középről a konyhába vezető ajtóhoz is. Az egész hosszú verandát fényes, bordó kőlapok fedték. Ez a szín vidámmá tette, feldobta az egyébként mindenhol szürkén uralkodó komorságot. A ház utca felé eső talpvonala, s a kerítés maga szintén szürke színt kapott. Miként a két ablak kiemelésére szolgáló peremek is. Az alapszín egyébként a falakon sokkal világosabb, lágyabb szürke. A sötétebb szürke kontúrja külön tartást kölcsönzött a háznak, ettől lett olyan méltóságteljes. A szobában levő padló is szürkére lett festve a meggybordó szőnyeg alá, és a függöny mögött rejtőző spaletta is.

A szürke kerítést sűrű orgonabokrok támasztották belülről, rejtve vele a kiskert szépségét, visszatartva az estike csodás illatát. A kert után következett a kiskapu, az isten tudja honnan átmentett, szégyellnivaló kis görcs, a semmire nem való tákolmány, mely nem volt más, mint egymásra szögezett deszkák, dróthálók nevetséges szövevénye. A kapunak tisztelt valami, melyet soha nem lehetett zárni, nyitni is csak úgy, ha megemeltük az egészet, és vittük, ameddig hagyta magát. Ez a kapu volt a kontraszt a ház és a semmi között, ez volt a humor, a béke és a nyugalom. Ez láttatta meg az erre járókkal, hogy megfér egymás közelében a gémeskút és az orgona virága. De ez a kapu volt a biztonság jelképe is, mert sohasem volt zárva, mégsem tűnt el az udvarból semmi.

Igazság szerint már soha nem fogom megtudni, kit és miféle érzelem kötött ehhez a kiskapunak tisztelt semmihez ebben a gazdaságban, melynek a valóságban már csak a küszöbe volt eredeti. Az a fekvő kemény küszöb, amely nem kopott, nem romlott, nem ingott, állt stabilan évtizedekig, miközben háziállatok generációinak pata- és csülöknyomait őrizte.

Ezen a küszöbön ballagott ki minden reggel a félcsülkű Borcsa, hogy csatlakozzon társaihoz a gulyára menet, de a küszöb előtt megtorpant egy pillanatra, és hátranézett, mert kijárt neki az a gyengéd kis paskolás a nyakán, mely számára a szeretet útravalója volt. És ezen a kapun vált el társaitól a ház előtt este, és lépett be duzzadó tőggyel, hogy szelíden leadja a habzó tejet, melyet nekünk termelt a teste.

És itt rontott ki nagy röfögéssel minden hajnalban a kapun az illetékes anyadisznó, és csatlakozott a kondáshoz, aki már az ostorát pattogtatta, aki egész nap vigyázza, hogy ott legyen és azt egyen az egész társaság, amit az ő fennhatósága meghatároz. Este pedig tudni fogja, hogy melyik nyitott kapunál kell elválnia a többitől, hogy a kiskapun belépve, elfoglalja saját birodalmát a friss szalmával bélelt disznóólban. Ők is a mi házunk lakói, tartozékai voltak, s most kutatok az emlékeimben, mikor tűntek el az életemből.

A szemközti sarkon állt tehát a kocsma, melyet mindössze egyetlen jókora helyiség jelzett. Ez volt a nagy ritkán előforduló rendezvények helye, de maga az ivó is az egyik hátsó sarokban. Pontosabban iszogató, mert itt csak kortyolgattak a felnőtt lakosság férfi tagjai. Itt nem a bor volt a lényeg, hanem az együttlét, a vélemények elhallgatott kicserélése. Szűkszavú emberek biztonságot adó összetartozása.

Az udvar hátsó részében a kocsmáros lakásán túl, hatalmas kuglipálya szolgálta ki a serdülő legényeket, akik itt ütötték el az időt vasárnaponként vizezett borral, pontosabban borozott vízzel. A kuglipálya folytatásaként, a túlsó oldalon, már visszafelé haladva, zárt ajtó mögött egy kultúrteremnek tisztelt óriás helyiség rejtőzködött. Nem tudom, eredetileg milyen célból épült, mi lett volna a tiszte. Lehetséges, hogy sosem érkező színtársulatok előadásait várta. Nem emlékszem rá, hogy valaha kinyitották, legföljebb, ha nagy ritkán kibérelte egy báli rendezvény. A szöget egy utca felé nyitott épület zárta. Ez volt a Hangya-bolt. Patkószegtől koporsószegig, falfestéktől ecetig mindent árultak itt. Ez is egyetlen olajozott padlójú helyiség, pultokkal darabokra szabdalva, egy láthatatlan raktárral. A boltosnak nem sok dolga lehetett, mert mindig kinn állt az ajtóban, és hangosan társalgott az arra járókkal.

Az épületek előtt mindkét oldalon akácfák sora biztosította az árnyékot, a szél és hófogó szerepét, s adta meg öntudatlan azt a szalagot, melytől utca az utca.

A felsoroltak közül mindent pásztázott, mindent és mindenkit vigyázott az én házam, amelyet most idézek utoljára. Mert igaz ugyan, hogy ritkán járok oda, ahol állt, sőt, már nem is járok, mert mind eltűntek azok, akiket megkereshetnék, s rajtam kívül már nem is hiányolja senki, de lelkembe, gondolatomba bele ette magát az emléke, s amíg én leszek, a ház is él.



Berettyóújfalu. 2012-02-13.

2018. július 25., szerda

Kertész Éva: A lányka, akit Denisének neveztek




Ő a harmad szülöttem. Amikor a nevét kapta, a magyar utónév szótárban még nem volt helye. Ezzel együtt az apjának a kívánsága, legalább a harmadik viselje az ő nevét. Miután lánynak méltóztatott születni, és mert a Dénes lány változata Denise, ezt kapta a keresztségben, és Dénes napján köszöntöttük. Ezt a nevet lehetetlenség becézni, így automatikusan Denise baba lett belőle évekre. Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: „Szabad ezt nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte: „Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták mintagyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.

Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.

Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető. Mindent eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam hozzá —, hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.

Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? „Hogyne — mondta ő hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is bizonyosodott —, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.

Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?” A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa siszmájában…”

És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.



Berettyóújfalu. 2011.11.07


2017. június 28., szerda

Könyveim itt vásárolhatóak meg






https://publioboox.com/user/szerzo/kerteszEva

https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&id=126686&type=22

Meghalt, eltűnt, megsemmisült, elveszett, nincs többé




Eltávozott, elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.
Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó, s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia, méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb, legfeljebb némileg könnyebb.
Volt idő, amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt, akár a válásig, a folyamatos szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik, gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.
Módomban volt felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott, hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna, ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőben.
Utólag hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés. És, hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.
Amikor megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem könnyű, és nem röpke.
Nem sírtam, de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám. Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre, volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt. Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.
Noha láttam én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint a gyermek, ki elhagyta babáját.
Olyat is, aki barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott kulturált körülményei között.  
Olyat is tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban minősíteni.
Hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hányfajta a lélek parancsa, milyen az elme elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt. Valami kitörli belőlünk.
Én magamban úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni, pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!
Most itt vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége, mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát, indulhatok ismét, pedig még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert elveszett a nyugalmam is vele együtt.
Már egy éve is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam neki. Mígnem, az egyik gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta odaát:
- Hát, nem volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?
-  Nem tett az én apám egyetlen jót sem életében, amit most meg lehetne említeni?
S akkor magamhoz tértem.
Hát miért is őrjöngök én?
Hát kit siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs velem? Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni!
Meg kell tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő.
Meg kell tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész.
Csak túl kell élni!
Meg kell tanulni, hogy, aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.