A barackfa ágai a földet súrolták. Úgy lehúzta őket a
töméntelen mennyiségű gyümölcs, hogy az érettebbje már a földön hevert. A nagy
termésnek köszönhetően kényelmes, szép kis játékház alakult ki a sátorszerű
képződmény alatt. A valamikori lányka ezt bérelte ki amint észrevette, ide
húzódott be babájával. Ott vigasztalta elmélyedten az ő síró gyermekét,
simogatva, suttogón.
- Ne
sírj már te kis balga! Ne legyél már ilyen nyafka! Nem érzed, hogy cirógatlak,
dajkállak, szeretgetlek? Nincs semmi baj. Most nincs, de tudod ugye, hogy
mindig szót kell fogadnunk, mert illik tudnunk, hogy mi a helyes, és mi nem!
Igen. Illetlen dolgokat nem szabad tennünk. Az, nagy szégyen lenne, és senki
nem szeretne többé. Ha megtudom mik azok a nem szabad dolgok, azonnal
megtanítom neked is, s akkor minden rendben lesz. Utána nem kell félni. Kérlek,
jó legyél, míg elmegyek. Addig aludj szépen itt az árnyékos helyen az
ágyikódban. Ne menj sehova engedély nélkül! Tudod, hogy aggódom érted, és
féltelek.
A történet régen esett meg, van már annak hetven éve
is, hogy az én Zsófikámmal megtörténtek a dolgok. Igaz, hogy nem tegnapi
eseményekről lesz szó, de a gyerekek akkor is gyerekek voltak. Szükségük volt a
tilalmakra, mert a tilalmak jelentették számukra a biztonságot. Amit
megtiltottak a nagyok, abból a gyereknek csak baja eshetett, tehát maguktól
tudták, jobban járnak, ha engedelmeskednek.
Akkoron még nem zárkóztak el egymás elől az emberek,
mint manapság, pontosabban egyáltalán nem zárkóztak. Minden kapu nyitva állt
mindenki előtt, és ha nem követtek el valami gyalázatos dolgot, mindenhol
szívesen látták mindenki gyerekét. Sőt, némi finomságot mindig nyomtak a
kezünkbe. Tudták is, mit várnak el tőlük, meddig mehetnek el, mikor kell otthon
jelentkeznünk.
Az utca gyerekei bandában gyülekeztek minden délután
Zsófiék kapuja előtt. Innen lesték nagy érdeklődéssel, mikor ül ki Gál Bella az
ablakba. Mert ez a nagylány nem egyedül nézelődött ám! Mellette üldögélt egy
csodakutya. Errefelé, csak jól fejlett korcsokkal találkozott az ember gyereke,
mert a kutyát házőrzésre nevelték, és az udvaron lakott. Bella mellett pedig
egy apró, fényes szőrű öleb kuporgott egy kosárban, és még párna is volt
alatta. Hát hogyne furdalta volna a gyerekeket a kíváncsiság, hiszen ilyet
sohase láthattak. Még az a hír is elterjedt eleinte, hogy nem is valódi a
kutya. De aztán csak rájöttek, hogy forog a feje, mozog a füle és a farka, és
néha vakkant is, csak aprókat. Tehát igazi, csak kicsi.
Gál Belláék Zsófiék szomszédságában éltek egy nagy
barna házban. Ő gyakran odament Bellához, ha a szokásosnál korábban kikönyökölt
az ablakba, hogy közelről láthassa a kutyust. Annál is inkább, mert neki nem
volt kutyája, noha nem is nagyon áhította, hogy legyen, de ez más volt.
Érdekes, és aranyos, apró, mint egy játék, gomb szeme csillogott, mint a
gyöngy, egyszóval ilyet ő is szívesen elfogadott volna magának. Meg is kérte
egyszer a lányt, hogy adná ki neki a kutyát az ablakon, hogy, dajkálhassa. De ő
elzárkózott ettől. Azt mondta, ha bemegy hozzájuk, szívesen leteszi neki a
földre, akkor annyit játszhat vele, amennyit akar. De ki nem adja. Persze, hogy
bement! Azóta többször megtörtént, hogy engedélyt kért otthon, és átjött
kutyázni.
Egyik nyári napon, amikor a nap már igen magasan járt
az égen, és megcsillantotta a fehér felhők fölött minden sugarát, felfigyelt
rá, hogy Gál Béni bácsi előkészítette a cifra fogatot, és elkocsizott valahová
a család. Furdalta nagyon a kíváncsiság a kis Zsófi minden porcikáját: Hova
mentek Gálék, meddig maradnak, de legfőként az, hogy magukkal vitték-e a kutyát?
Azt természetesen nem említette otthon, hogy Gálék
elutaztak, csak megkérdezte, átmehet-e hozzájuk. Az első és a hátsó kapu is
zárva volt, és most olyasmit tett, ami neki tilos volt. Felmászott hátul a jól ismert alacsony deszkakerítés
tetejére. Ami nem is volt egyszerű. Kicsi is volt hozzá, és bizonyára
tapasztalatból tudta, hogy a kerítés rozoga, korhadó lécein óvakodva
közlekedhet csak. Hogy feljebb kerüljön, lábával kellett kitapogatnia a jól
ismert sérüléseket a deszkán, amelyekbe beillesztgette szandálja orrát. Így
vigyázott a biztonságára egyre feljebb kerülve az alacsony kerítés tetejére, s
amint ott hasalt, hogy bebillenjen az udvarba, egy hatalmas férfikéz simogatni
kezdte a hátát, fenekét. Ideje sem volt megijedni, már be is segítette az
udvarba, nevén szólította, és azt mondogatta, tőle nem kell félni, ő nem bántja.
Legyen nyugodt, ha kell, majd ő hazakíséri. Csak előbb menjenek be az
istállóba, nézzék meg a kiscsikót. Zsófi tudta ugyan, hogy Gáléknak nincs most
kiscsikója, mégis bement vele az istállóba. És bár valóban nem volt semmilyen
állat odabenn, és nem is érezte magát ott jól, maradt. A bácsi pedig tovább
simogatta. Maga sem tudta mi történt, tény, hogy mire kívül került az ól
ajtaján, megszerezte azt a tapasztalatot, amelytől minden szülő meg akarja óvni
a kislányát.
Öt évének minden rafinériáját latba
vetetette, hogy meggyőzze magát, amiért most nyögdécsel az udvar sarkában, meg
sem történt. De minél tovább üldögélt, egyre nagyobb mértékű megalázottság, egyre
nagyobb szégyenérzet kerítette hatalmába, amely a hányinger, a keserűség, és a
bűntudat vegyülete, melyet egyedül elviselni képtelennek bizonyult. Éretlensége
folytán azt sem értette mi történt vele, de azt igen, hogy valami torz, valami
abszurd és szégyenletes.
A kedves bácsi, akit soha nem látott korábban,
nyomtalanul eltűnt, a kis Zsófi sem maradt a sarokban, de miután félelme is
rátört, hogy rossz kislánynak tartják majd, megroggyanva vonszolta magát haza,
hogy bebújjon babája mellé a sátrába, barackfája oltalma alá.
El akart rejtőzni, egyedül akart lenni, meg akart
semmisülni, hogy az esemény, amit átélt eltűnjék, hogy felszabadulhasson a
lelke. S ekkor érte egy újabb megrázkódtatás: a fa, az ő barackfája, barátja
oltalmazója, ott állt előtte megtörten, összeomolva, pontosan úgy, mint ő. Úgy
mondták a nagyok, hogy megszakadt. A rengeteg termést nem bírta el. Középen
széthasadt a törzse.
A gyermek beleöregedett a ténybe, hogy elvesztette a
menedékét, a babája is oda, mindezek tetejében tele volt az udvar felnőttekkel.
Mindenki segíteni akart. A fán. Óriási csúzli formájú fákkal támasztották alá
bánatosan lógó ágait, hogy felemeljék, hogy beérhetne rajta a sok éretlen
barack. Mindenki a fával foglalkozott, csak ő érezte akkora súlyát a magánynak,
hogy egész teste reszketett tőle. A felnőtteknek szinte fel sem tűnt, hogy ott
ténfereg közöttük, vele most nem foglalkoztak. Szegény kis lelke pedig
vágyakozott egy ölelés, egy érintés után. Egy vigasztaló szó után. Éltető
kapcsolat után. De észre se vette senki, mintha láthatatlanná vált volna.
Elbújt hát az egyik fal felé támasztott mosóteknő alá. Ott kuporogva derült ki
számára, hogy ami ma történt, arról soha senkivel nem szabad beszélni. Ez
titok. Akkora titok, hogy erről nem illik beszélni. Mert ez szégyen. Nagy
szégyen! Ez az, amiről suttogva beszélnek a nagyok. De nem a kicsikkel!
Jaj, a babám, a kisbabám! Őt is összetaposták ezek a
nagy csizmás emberek. Lesz-e még abból baba? Ó de sok a baj! Már nyöszörgött is
kínjában. Összegörnyedve szipogott a teknő rejtekében, tele kétellyel, és
kétségbeeséssel. Kinek suttogja el -, ki hinné el neki, - ha elmondaná is, ami
történt? De mi lesz vele? Ki vigasztalja
meg ezek után? Ki öleli, ki szereti? Ki simogatja? Kivel bújjon össze egy jó meleg takaró alatt,
hogy elsuttogja neki, ami vele történt? Hiszen ő szégyellni való lett! Rosszat cselekedett! Vele ezen túl nem áll
szóba senki! Nőtt a félelme, nőtt benne az aggodalom.
Ott maradt megtörten, megdöbbentő élményétől megviselten.
Nem mondta el később sem senkinek. Nem mert szólni
róla. Nem tudott szólni az elmondhatatlanról. Lelkében eltemette a fát, a
biztonságot adó barackfát. A menedékét, ahol meséket álmodott, s ahol valósággá
vált számára a mese. Lassan elfeledte a simogató csalót is. Megtépázott kislány
lelkét viszont, mellyel teknő alá bújt félelmében, nehezen sikerült elcsitítania.
Berettyóújfalu, 2015-09-23